A sárkány ígérete

"Az ígéret nem holmi csók a szélben, amivel csak úgy dobálózunk. Egy darab saját magunkból, amit odaadunk valaki másnak, és nem kapjuk vissza, amíg nem teljesítjük a fogadalmunkat."

Vannak azonban ígéretek, amelyeket szinte lehetetlen teljesíteni. Egy elátkozott sárkánygyöngy visszajuttatása a jogos tulajdonosának pont ilyen feladat. Különösen, ha a szóban forgó gyöngyöt a világ összes nagy hatalmú sárkánya, varázslója és démona magának akarja. És ha ez nem lenne elég, a roppant erővel rendelkező varázstárgy rendkívül szeszélyes is... Shiorinak el kell utaznia a sárkányok tenger mélyén rejtőző királyságába, démonokkal és szellemekkel kell harcolnia, és haza kell juttatnia a gyöngyöt, mielőtt az teljesen kettétörik, és elpusztítja a világot.
De maga Shiori vajon hazatalál-e valaha? El tudják-e fogadni az emberek az ereiben csörgedező varázserőt, vagy elszabadult papírsárkányként kell kóborolnia a világban, távol az apjától, a testvéreitől, a szerelmétől?

A Hat bíborszín darumadár folytatásában Kiata hercegnőjének minden varázserejét és leleményességét be kell vetnie, ha túl akarja élni a rá váró megpróbáltatásokat, és nem akarja, hogy elszakadjon a sors fonala, amely az igaz szerelméhez köti.

Élnyomtatott kiadás
14+








A Taijin-tenger fenekének só-, iszap- és csalódásíze volt. Néhány halovány, titokzatos fénysugarat kivéve azonban sötétebb volt, mint a legmélyebb szakadék. Nem igazán emlékeztetett arra a fenséges vízi birodalomra, amit a sárkányok az otthonuknak hívnak.

Felegyenesedtem Seryu hátán, ahogy lelassult, és a bajusza egy bizonyos sugár irányába vibrált. Lehetséges, hogy csak képzeltem, de az a fénynyaláb erősebben világított, mint a többi: szinte ibolyaszínnel.
– Készen állsz? – kérdezte Seryu.
Mire?, gondoltam, de azért bólintottam.
Egy faroklendítéssel egyenesen a lilás fénybe úszott… és minden megváltozott.

A víz azúrkékké vált, és rézszínű köd szivárgott a homok- és kristálymeder repedései közül. És az a ragyogás! Egy láthatatlan nap minden irányból ragyogó fényt bocsátott ki magából. A szívem várakozással telve zakatolt, és erősen kapaszkodtam Seryu szarvába, miközben egyre mélyebbre bukott, olyan sebességgel, hogy szinte alig kaptam levegőt.

Mindjárt ott vagyunk, Kiki, gondoltam izgatottan a mi közös, néma nyelvünkön, de a madaram nem válaszolt. Amikor bekukkantottam a ruhám ujja alá, rájöttem, miért: az én szegény kis papírmadaram elájult. Nem csodálkoztam rajta. Szédítő sebességgel haladtunk, és amikor megpróbáltam egyenesen előrenézni, úgy éreztem, vihar tombol a fejemben. De nem engedhettem meg magamnak, hogy elájuljak. Még a szememet sem mertem becsukni. Mindent látni akartam. Végül fénylő korallzátonyok labirintusához érkeztünk, a tenger végzetes mélységei alá. A láthatatlan áramlatban tengerifű lengedezett, a talajt pedig fehér homokdűnék és arannyal csíkozott sziklák díszítették, és összefonódott tengeri virágok alkották a víz alatti villák tetőszerkezetét.
Szóval ez Ai’long, a sárkányok otthona!, gondoltam lenyűgözve.

Nem sok halandó pillanthatja meg ezt a világot. Első ránézésre nem tűnt annyira másnak, mint a szárazföld. Fák helyett itt koralloszlopok álltak, vékonyak és vastagabbak, tekervényes, moha karperecekkel díszített ágakkal. Még a kúp alakú uszonyaikat szárnyként kitáró halak is az égen szárnyaló suhanó emlékeztettek, ahogy pikkelyeik meg-megcsillantak a víz alatt. Sosem láttam még ahhoz a helyhez foghatót. A folyamatosan kavargó, örvénylő vizet megvilágította a színek villanása és a halrajok ragyogása. A tengerifű csiklandozta a mellettünk elúszó halakat, amelyek mintha beszéltek volna egymáshoz. Seryu vigyorogva nézte, ahogy igyekszem magamba szívni az elém táruló látványt.

– Megmondtam, hogy el leszel ragadtatva!
Igaza volt. Természetesen. Tényleg el voltam ragadtatva. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy Ai’long minden hozzám hasonló halandót lenyűgözne. És pontosan ebben rejlik a veszélye. Így képes csapdába ejteni. Hisz annyira gyönyörű, hogy itt még az idő is visszatartja a lélegzetét. Minden itt töltött órával elveszítesz egy otthoni napot – ha nem többet, emlékeztettem magam szigorúan. Tudtam, hogy az idő gyorsan összeadódik, és miután olyan sokáig voltam távol az apámtól és a bátyáimtól, egy percet sem akartam elvesztegetni.
Menjünk!, jeleztem egy, a sárkány hosszú, tekergődző oldalába tett rúgással.
– Ha nem tudnád, nem vagyok ló – mondta Seryu, zöld szemöldökét megemelve, miközben hátratekert nyakkal felém fordult. – Miért vagy ilyen csendben, Shiori? Ugye nem tartod vissza a lélegzeted? Nem válaszoltam, így ledobott a hátáról, majd kimeresztette a karmait, és belecsípett az orromba. Azonnal előbukkantak a buborékok: az oly gondosan felhalmozott levegőm. De a nagy istenekre mondom, képes voltam lélegezni! A víznek sós helyett édes íze volt: ha túl mélyen beszippantottam, részegítő volt, mint egy erős szilvabor, de talán csak azért, mert még mindig szédültem.

Líra Könyvklub cikk