Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)

A művészet már nincs abban a po­zí­ció­ban, mint a klasszikus avant­gárd ide­jén: az útmutató szerep el­tűnt. Ehe­lyett sokkal inkább a kü­lönleges lát­ványra, ritmusokra és zajokra figyel,
a lényeges meg­figye­léseket kommen­tálja, azok regiszt­rá­lására szorítkozik. Sze­ré­nyebb igé­nyű, már nem akarja az egész tár­sadalmat meg­magya­rázni és meg­változtatni. Az apró szub­kultu­rá­lis körökben a művé­szet valami­féle életmagyarázattá, filozófiává, élet­elixír­ré válik. A művészet már régen lelépett a váteszi porondról, persze to­vábbra is a legmagasabb szel­lemi pro­dukció marad, de ugyan­akkor élet­élmény, élet­ta­pasz­­talat is lesz.
(Fenyvesi Ottó)

*

Mit hagyunk utódainkra a nagy­já­ból elpusztított bolygón az el­pusz­tít­ha­tatlan nejlonzacskókon kívül. Be­le kell nyu­godjunk, nem sok ma­rad utánunk. Arcátlan módon egy ilyen kísérletet próbálok elvégezni. Egy maradandó tár­gyat készítek, ami a természet erői hatására sze­münk előtt változik, vala­melyest fel­gyorsítva az idő múlását. Kerék­pá­ros szobrát helyezem egy ak­vá­ri­um­ba. A szobor magas tüzű ke­rá­­miá­ból készül, olyan stabil anyag­ból, ami semmilyen módon nem szennyezi a vizet és kémiai hatás­sal sincs a kör­nyezetre.
(Roskó Gábor)

*

Miközben alakítottam, belülről ér­zé­kel­hettem, láthattam-hall­ha­ttam ma­­gát a produkciót és annak egyes rész­leteit. A Kaddish közepe táján van egy instru­men­tális, vetí­tett vizuális szó­lamában is maxi­má­lisan kidol­go­zott szám, a "Mo­dern Times", amely az em­lített mi­nimalista monumen­ta­li­tást talán a legerőteljesebben szó­lal­tatja meg. Egyetlen, hangszeres dal­lamív és ritmuskomponens is­mét­­lődik az in­tenzitás finom, érzé­kel­hetetlen fo­ko­zatokban történő emel­kedésé­vel hosz­szú perceken át.
(Szkárosi Endre)

*

Jelenemben kísért, aki voltam (és akik voltunk, és akik lehettünk vol­na),
s ahogy a külsődleges jegyek­től nem tu­dok megszabadulni, jól­lehet ez te­kint­hető lehetne egy divat-ér­­­dek­­lő­dés­-vesztésnek is, de nem az, úgy a lel­kem­ben sem tud­ok teljes­séggel átemel­kedni, múlt­ban hagyva mindent, a sa­ját jelen­ko­rom­ba. Lehet, hogy egy fejlő­­dés­ben megállt, idejétmúlt - vagy inkább ideje­hagyott - lény landol ben­nem öre­gedő koromban? Akár. De már csak azt vállalom, ami számomra vállal­ható, leegyszerűsítve, azzal fog­lal­ko­zom, ami érdekel, és úgy, ahogy ne­kem tetszik.
(Zalán Tibor)