Az Úr szukái

Buda, 1464. Marcus, a hóhér nap nap után végzi dicstelen munkáját az Úr nevében, a fáradalmakat pedig kedvese, a Molnár utcai fürdőházban dolgozó Regina karjaiban piheni ki. Egy forró augusztusi délutánon azonban az anyakirályné, Szilágyi Erzsébet különös feladattal bízza meg: derítse ki, mi zajlik a Szűz Mária-sziget zárdájában, ahol egyre-másra halnak meg az apácák. Az idő sürget: az ország türelmetlenül várja, hogy Boldog Margitot a pápa végre a szentek sorába emelje, ám a halálesetek mindezt semmissé tehetik, és nemcsak a klastromra, de a zárdát támogató uralkodóra is rossz fényt vethetnek. Míg egyesek Margit túlvilági bosszújára gyanakszanak, amiért az apácák néhány éve szakítottak "az Úr kutyáival", a Domonkos-renddel, Marcus a titokzatos elhalálozások mögött sokkal evilágibb okokat sejt - ám hogy igazát bizonyítsa, meg kell találnia a gyilkost, legyen az akár szent, akár ember, akár az ördög.

A budai hóhér sorozat második könyvében, A háromfa hölgye című nagy sikerű történelmi krimi folytatásában Marcus, az éles eszű, talpraesett hóhér és Regina ezúttal a Nyulak szigetére indul, ahol a csodák és szentek misztikus világa várja őket, melynek hatása alól az örökké kétkedő hóhér sem tudja magát kivonni.

Gráczer L. Tamás krimije minden ízében izgalmas, lebilincselő olvasmány, a nyomozás hátterében pedig kirajzolódik a Mátyás korabeli Buda és a későbbi Margitszigeten álló zárda szövevényes, ármánykodással és kétes politikai szándékokkal terhes élete.


Részlet a regényből

Salve Regina
1464. augusztus 1. szerda

Halálraítéltnek lenni kiváltságot jelentett a többi rab között – addig legalábbis, amíg az ember fejét el nem választották a törzsétől, vagy nyakára nem került a kötél, egyéb, ezeknél sokkal fájdalmasabb lehetőségeket már nem is említve. De addig a bűnös igazán kivételes elbánásban részesült.
Utolsó estéjén fejedelmi lakomával vendégelték meg, ha kérte és volt étvágya, s míg a többi foglyot a városháza pincerendszerének zsúfolt és ablaktalan tömlöcei nyelték el, ahol csupán a fáklyák és mécsesek biztosítottak fakó, imbolygó világosságot, addig a halálraítéltek végső napjaikat egyedül tölthették, egy tisztább, a többinél magasabban elhelyezkedő zárkában, ami egy aprócska, utcaszintre néző rácsos ablakon keresztül még természetes fényt is kapott.
Marcus jól ismerte a helyet, túlságosan is jól – és nem csak a munkájából kifolyólag. Évekkel ezelőtt maga is eltöltött itt néhány napot; mi másra, mint tulajdon kivégzésére várva?
Ahogy akkor, a padlóra szórt friss szalmán kívül most is csak egy mocskos vödör jelentette a berendezést, ha az elítéltre rátörne a szükség. Naponta ürítették, de ettől még bűzlött rendesen, fintorgásra késztetve a férfit, pedig szagolt ő ennél förtelmesebb dolgokat is napra nap. Csupasz karja libabőrös lett: maga sem tudta, hogy a cella hűvöse vagy az emlékek miatt. A nyári melegre való tekintettel az ujjatlan vörös inget viselte, csupán alkarjára rögzítette a fekete bőrből készített alkarvédőket. Összébb is húzta vörös palástját, szakmája kötelezően viselt jelképét, miután becsukta az ajtót.
Nem volt egyedül. Vele szemközt, a sarokba húzódva, minél messzebb a vödörtől, megtört ifjú üldögélt. Fejét felhúzott térdein nyugvó karjára támasztotta, a reménytelen beletörődés lélegző, mozdulatlan szobraként. Haját nemrég megnyírták, hogy tarkója szabadon maradjon, kapott reggelit, testére fehér inget. Meggyónt, búcsút vett családtagjaitól, most pedig várta, hogy leteljen az ideje. Nagyjából két órája volt hátra. Egy még idelent, aztán egy újabb odafönt, az augusztusi forróságban, míg csak földi pályafutása délelőtt tizenegykor véget nem ér a Káposztáspiacon emelkedő vérpadon.
Érthető hát, hogy nem vágyott társaságra – Marcuséra különösen nem.
– Mit akarsz még tőlem, hóhér? – kérdezte barátságtalanul, felemelve a fejét. Szomorú arcát könnyek áztatták. – Nem elég, hogy elveszed az életemet?
Marcus nem vette zokon a fogadtatást. Egy halálraítélttől több mint elfogadható volt. Sajnálta Konrádot (mert így hívták a fiút): nyugodt, szinte már halvérű ifjúnak ismerte mindenki a tizenkilenc esztendős szabólegényt, aki szorgalmának köszönhetően idővel mester is lehetett volna a céhében. Nehezen tudták kihozni a sodrából, de ha ez megtörtént, abban nem volt köszönet, miként azt egy részeges péksegéd is megtapasztalhatta, aki nemrégiben egy mulatságon pár korsó sör legurítása után becsmérelni kezdte Konrád férfiúi képességeit.
Más kérdés, hogy ezen nemcsak ő, hanem a szabólegény is rajtavesztett.
Számos tanú látta, ahogy többször megszúrja a gyalázkodót, majd tőrével felhasítja a hasát: a kiomló belek kígyóként tekergőztek, a vért mohón, éltető nedűként itta be a száraz, poros föld. Sokan emeltek szót az ifjú érdekében, méltatták szerénységét, szorgalmát, próbálták megmenteni az életét, jobb belátásra bírni a városvezetést – hasztalan. Gyilkosságért halál jár. Mivel azonban felindulásból oltotta ki a másik életét, az ifjút a megszégyenítő akasztás helyett „mindössze” fővesztésre ítélték.
Ennek pedig ma jött el a napja. Érthető volt hát Konrád elkeseredése.
Marcus sem repesett a boldogságtól, mikor itt morzsolgatta élete utolsónak gondolt napjait és óráit.
A hóhér a padlóra telepedett a szabólegénnyel szemben, hátát a falnak vetve. Bal lábát kinyújtotta, a jobbot felhúzta, és azon pihentette könyökét.
– Lenne egy ajánlatom a számodra, Konrád – bökte ki végre jövetele okát.
– Neked? Ugyan mit tudnál te ajánlani nekem? – kérdezte a legény gúnyosan.
– Azt, ami mindennél becsesebb az embernek. Az életed.
– Az életem.
– Azt. Fiatal vagy még a halálhoz, Konrád. Rettentően fiatal.
Konrád kétség és remény közt vergődött. Megmenekülhet az utolsó pillanatban – de vajon mi lesz ennek az ára? Mert biztosan lesz.