Élt itt egy ember

Egy alföldi kisvárosban vagyunk, a Tanácsköztársaság utolsó és a román megszállás első napjaiban. Hatalmas indulatok feszülnek, miközben az emberek igyekeznek minél kevesebb veszteséggel túlélni az eseményeket. Ebben a forrongó, helyezkedéssel, gyűlölködéssel, bosszúvággyal teli világban él egy ember, aki azt hiszi, hogy az őszinte jó szándék, a bizalom, a jóságba vetett hit úrrá lehet minden romlottságon.
...
"A katona nyiszálta, fűrészelte a vastag rézhuzalt, de a kés éle mindig lecsúszott róla, legföljebb mákszemnyi kunkorodó fényes forgács hullott le a nyomában. Végül a katona földhöz csapta a kést, és egyetlen lódítással asztalostól fölborította a távírógépet.
A csendet széttörő csattanásra a lovasok parancsnoka az ajtóhoz lépett. Egy pillanatig hökkenten bámulta a darabokra tört szerkezetet, azután gyors, ingerült mozdulattal intett a katonának, hogy menjen oda hozzá.
A bentiek egy kis bátorságra kapva közelebb húzódtak az ajtóhoz.
A katona feszesen megállt a tiszt előtt.
- Da, domn...
A másik nem várta meg, hogy befejezze, hirtelen ráüvöltött:
- Idiotule!
Sovány, barna arcán megfeszültek az izmok, álmosságtól és a lovaglás közben fölvert portól vörös szemei szikráztak. Hosszú csövű pisztolyt húzott elő a köpenye alól..."