Napsugárlány - Egy rendkívüli élet

A Férjem védelmében és a Vészhelyzet című sorozatokban nyújtott kiváló alakításáról ismert színésznő, Julianna Margulies biztos kézzel jegyzi le élete és munkája történetét ebben a mélyen felkavaró memoárban.

Művét a Good Housekeeping az év egyik legjobb könyvének nevezte: "A felnőtté válásról szóló, végtelenül személyes beszámoló egy fiatal nőről, aki zűrzavaros és vándorélettel járó gyermekkora közepette próbál értelemre lelni az őt körülvevő világban." - Katie Couric

Julianna pirospozsgás, eleven kislányként kapta a családjában a "Napsugárlány" becenevet. Nagyon kicsi volt még, amikor elváltak a szülei, így aztán gyermekkorában rengeteget kellett utazgatnia különc anyja és távol lévő apja miatt, s meglehetősen bohém neveltetésben részesült. Élt Párizsban, Angliában, New Yorkban és New Hampshire-ben is, és mindenhol nagy felfordulás, bizonytalanság vette körül. Ekkoriban eszmélt rá, hogy nincs más hátra, neki kell rendet teremtenie a rendetlenségben, segítenie másokon, és végül fiatal nőként megtalálnia a maga útját a világban, hogy elismert színésznő válhasson belőle.
Ez persze nem ment könnyen: nehéz döntéseket kellett meghoznia, bonyolult kapcsolatokkal és megsemmisítő visszautasításokkal kellett szembenéznie; ugyanakkor szép számmal akadtak olyan pillanatok is, amikor sors, hit és tehetség összeadódott: Julianna felejthetetlen sikereket könyvelhetett el a pályáján és a magánéletében egyaránt. Ezek a pillanatok változtatták végül nyugalommá a korábbi káoszt.
A Napsugárlány című könyv kendőzetlenül őszinte és magával ragadó önéletrajz egy olyan nő tollából, aki a kavarodásban sem hátrál meg, és ezzel erőt ad embertársainak, inspirálja olvasóit.



Idézetek a könyvből

„A szüleim házassága jószerivel véget is ért addigra, mire megszülettem. Az apám üzleti úton volt, amikorra anyám ki volt írva, és mikor ő ennek ellenére pocakosan ment apám elé a repülőtérre, az ránézett, és csak ennyit kérdezett: »Te még terhes vagy?«”

„Két éven át laktunk Párizsban, és a nővéreimmel a Szajna két partja, azaz a szüleink között ingáztunk. Ez az időszak szemcsés, szépiafesték-színű filmként pereg az emlékezetemben. Emlékszem, hogy mindenki bálványozott. Született boldog gyerek voltam, kerek, pufók arcú; az idős francia hölgyek megállítottak az utcán, hogy megcsipkedjék az orcámat. A testvéreim imádtak. Anyám »Napsugárlánynak« nevezett. Jókedvű voltam, és könnyen kezelhető. Úgy éreztem, rajonganak értem, és szeretnek. Feltételeztem, hogy mindenkinek a szülei külön laknak, hiszen én csak ezt ismertem.”

„Ötéves koromra kezdtem kapiskálni, hogy amikor anyámmal élünk, szegények vagyunk, de amikor hétvégenként meglátogatjuk apánkat Londonban, akkor gazdagnak tűnünk. Gyorsan kisütöttem, hogyan keljek át egyik életemből a másikba. Tudtam, melyik villát használjam egy ötcsillagos étteremben, ahogy azt is, hogyan éljek egy Volkswagen mikrobuszban hónapokon át úgy, hogy az erdőben pisilek, valami európai országút mellett rakott tűz felett főzünk, és napokig nem fürdöm.”

„Amikor az első előadásunkon felgyulladtak a fények, emlékszem, hogy ott álltam a combig érő csizmámban és a forrónadrágomban, a hatvanszor hatvanas ketrecemből a közönséget néztem, és arra gondoltam: Otthon vagyok! Még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. Villámcsapásként ért ez a pillanat, és olyan erővel vágott belém, hogy sírni lett volna kedvem, annyira boldog voltam.”

„Úgy kezdtem falni a darabokat, mint a chipset. Egyiket a másik után, sosem teltem be velük. Belevetettem magam a színház világába, izgatottan vártam minden órát, és felfedeztem egy helyet, ahol végre szabadon engedhettem azt a sok érzést, amely éveken át gyülemlett fel bennem: a szorongást, amit elnyomtam kisgyerekként, amikor mindig ismeretlen helyekre költöztünk. A haragot, amit lenyeltem, amikor anyám elvitt a nővéremtől és az apámtól. A visszautasítást, amit apám részéről éreztem, de sosem adtam neki hangot. A félelmet, amit tudat alatt hurcoltam magammal, mint egy nehéz hátizsákot, hogy ha arra kerül a sor, az anyám elhagy majd egy férfiért. Ezek az érzések ott bujkáltak valahol bennem, csak elkerültem, hogy szembesüljek velük, mert nem akartam »nehéz gyereknek« vagy »hálátlannak« tűnni.”

„Amikor visszaértem a lakásba, egy üzenet várt a rögzítőmön. George Clooney hagyta: »Szia, itt George. A verebek azt csiripelték, hogy az alakításod nagyon bejött. Nem mondhatom biztosra, de ha el akarsz fogadni egy másik munkát, akkor nem árt kicsit várnod. Szerintem fel fognak ajánlani valamit a Vészhelyzetben.« Megdöbbentem. Hogy az ördögben ajánlanának fel bármit is? A karakterem túladagolásban meghalt az első epizód végén, és agyhalottan tolták be egy hordágyon.”

„Tudom, hogy előnnyel indultam az életben. Talán nem kaptam meg mindig minden segítséget, sokszor küszködnöm kellett, hogy sínen maradjak, de ha nem kellett volna harcolnom, valószínűleg meg sem tanultam volna, hogy döntsek önállóan, hogy álljak meg a saját lábamon. A szüleim hanyagsága bátorságot adott ahhoz, hogy olyan életet teremtsek, amit most nagy becsben tarthatok.”

„A barátnőm, Nancy hangja cseng a fülemben: »Ha úgy bánnék veled, ahogy te bánsz magaddal, már nem lennél a barátom.« Igaza van, sosem bánnék olyan keményen senkivel, ahogy magammal szoktam.”

„Amikor A férjem védelmében szériát forgattam, kaptam pár kemény leckét. Állandóan nem lehet minden az enyém, néha viszont mégis. Szerencsére volt hét évem, hogy erre rájöjjek, és egy engem támogató, kiegyensúlyozott, észszerűen gondolkodó partnerem, aki segített megértenem, mikor érdemes harcolni valamiért, és mikor kell elengedni a dolgokat. Idővel megtanultam elfogadni, hogy nem lehetek egyszerre mindenütt, és nem végezhetek jó munkát, ha folyton úgy érzem, szétszakítom magam.”