A varjúszellem

"A fővárosi detektívet, akit háborús traumák kísértenek, a nagy magyar Alföld egy unalmas kisvárosába küldik felderíteni egy hétköznapinak tűnő gyilkosságot. Persze hamar kiderül, hogy a dolgok messze nem olyan egyszerűek, ahogy első pillantásra tűntek... A varjúszellem a krimi és a misztika, a történelmi regény és a fantasy finom iróniával megírt, különleges ötvözete, amely a két világháború közötti, mágiával és legendákkal teli magyar vidék sötét titkaiba kalauzolja az olvasót."
Péterfy Gergely

Adler Vilmos, az első világháborút megjárt katona leszerelése után detektívként találja meg a helyét a világban. 1922 februárjában az álmos mezővárosba, Karattyánra utazik, hogy kiderítse, ki ölte meg a befolyásos államtitkár unokahúgát. A novemberi hideg ellenére a nőt kisestélyiben találták meg a templom mögötti parkban - megfojtották. Adlernek azonban nemcsak bonyolult és vérfagyasztó esetekkel kell szembenéznie, hanem háborús veteránként saját magával, múltjával és kísértő emlékeivel is.

A detektívet poszttraumás stressz szindróma gyötri, emlékképei túlnőnek tudatán, és beférkőznek a mindennapok eseményei közé. Valóság és képzelet összemosódik, az egyre aggasztóbb történések mellett pedig meg kell küzdenie azzal, ahogyan próbára teszi a saját tudata. Vajon képes-e kellőképpen nyitott lenni elméje, amikor minden kapaszkodó kicsúszik a kezéből? Kocsis Gergely regényében közélet és történelem, krimi és horror szálai fonódnak lidérces, felkavaró történetté, melynek legfőbb kérdése, hogy a holtak mentik meg az élőket, vagy fordítva.

A szerző portréját Raffay Zsófia készítette

Részlet a kötetből

„A detektív Borovitz főügyész előszobájában ült, négy óra múlt tíz perccel. Várakoztatták – biztos volt benne, hogy szándékosan. Előtte már vagy öt perce kijött egy hatalmas tokájú, harcsabajuszú úr. Arra gondolt, hogy a pálinkáját sem tudta meginni, amit a tárgyalóban kikészítettek, olyan gyorsan terelte be Tivadar. Éppen kérni akart még egyet, amikor megjelent egy hivatali szolga, és intett, hogy fáradjon beljebb, mert a méltóságos úr fogadja. Süppedős vörös szőnyegen vezetett az út, a falon egy ízléstelen paraszti csendélet, mindenütt aranyozott stukkók, a polcokon iratok, az asztaloknál serénykedő titkárnők.

Az alacsony, kedélyes főügyész szinte eltörpült a detektív mellett. Kerek pocakján óralánc csillogott, ősz, gondosan nyírt körszakálla felett monoklit viselt. Kicsi, puha tenyerét lagymatag kézfogásra nyújtotta.

– Borovitz Aurél. Hmm… hogy is hívják… pedig mondták, de már nem az igazi a memóriám… Ez a sok név és arc…

– Adler Vilmos, méltóságos uram, a pesti rendőrkapitányságról jöttem.

Adler egy pillanat alatt felmérte az irodát. Díszes, kerek asztalhoz ültek, rajta aprósütemények, többféle pálinka, pezsgő, Dreher konyak. A szoba közepén egy roppant íróasztal terpeszkedett, meglehetett vagy három bécsi öl. Katonás rendben akták magasodtak az egyik szélén, a kibontott posta a másikon. Alapos ember, aki szereti a rendet és a hatalmat, vonta le a következtetést a detektív.

– Á, igen, igen. Vértesy Erzsó ügyében, ugye? Sajnálatos eset, és pont a mi szeretett Karattyánunkban! Pedig milyen kedves teremtés volt ez az Erzsó, mindenkihez volt egypár kedves szava, ismeri az ilyet, nem? Igazi jelenség. Nagyon fog hiányozni, mondtam is a méltóságos államtitkár úrnak. De a méltóságos úr csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy rendes nyomozást akar, hogy a csendőrségnek nincsenek megfelelő eszközei és tapasztalata. – Közben leültek a hatalmas irodában a vörös kárpitú, súlyos karosszékekbe. – Nem értek egyet, évszázados tapasztalat van itt, és rátermett emberek.

Adler elengedte a füle mellett a főügyész szavait, nem kapott sok időt, ki kell használnia.

– Úgy tudom, maga szignálta a csendőrök nyomozati anyagát.

– Á – húzta el a száját Borovitz –, hivatalból ez a dolgom.

A főügyész kényelmetlenül fészkelődött a fotelben. Adler elővette a kopottas, zsíros tapintású fekete noteszét, és ráérősen lapozgatta.

– Nem értett talán egyet vele? – nézett fel a füzetből, Borovitznak szegezve a kérdést. A kérdezett csak meredt maga elé, és olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna az imént.

– Nem erről van szó – kezdte lassan. – Nem akartam, hogy a nevemet összefüggésbe hozzák ezzel a szomorú üggyel. Megérti, nem? – A főügyész idegesen töltött magának egy pálinkát. Csak miután tele volt a pohara, jutott eszébe az illem: – Bocsánat, pálinkát? Saját főzés a legjobb szilvából. Tudja, családi recept. Apáról fiúra száll. Nekem sajnos nem született gyermekem… A receptet velem temetik majd a sírba. Jöjjön, kóstolja meg! Ilyet még biztosan nem ivott.

– Csak egy keveset.

– Mi keveset nem adunk, nem veszünk semmiből itt Karatytyánban. Érti, nem? – kacagott fel vékony hangon, idegesen a főügyész. – Na, jöjjön, öcsém, ne kéresse magát!”