Velünk a vihar

"Ezt a regényt soha nem felejtem el." - Jessamine Chan


A döntése következtében másképp alakult az ország történelme.
A családjának most túl kell élnie a következményeket.


Brit-Malájföld, 1930-as évek
Cecily elégedetlen feleség, akit a fényes jövő ígéretével csábít el Fujiwara japán tábornok - azt állítja, Malájföld független lesz, nem lesz többé brit gyarmat. Cecily egyre inkább beágyazódik, tulajdonképpen Fujiwara különbejáratú kémjeként működik, és ezáltal az egész ország sorsa megváltozik. A második világháború alatt a japánok diktatúrát vezetnek be.

Malájföld japán megszállás alatt, 1945
Cecily és a családja nyomorúságos körülmények között tengődik. A három gyereke nincs biztonságban. Csak Cecily óvhatja meg őket, de neki fogalma sincs, hogyan tegye. Ráadásul nem árulhatja el nekik, hogy mi volt a szerepe a háborúban.
Szembe fog tudni nézni a múltjával? És még időben megteszi?


"Lebilincselő, fordulatos cselekmény. Együltő helyemben olvastam ki." - Alice Winn, az In Memoriam című Sunday Times bestseller szerzője

"Megindító és lenyűgöző - jó és rossz küzdelme. Maradandó nyomot hagy az emberben." - Cecile Pin, a Wandering Souls című regény szerzője

"Kivételesen bátor, gyönyörű sztori. Az embernek megszakad a szíve. Igazi világirodalmi gyöngyszem." - Nguyen Phan Que Mai

Vanessa Chan Malaysiában született és nevelkedett. Írásai az Electric Litben, a Kenyon Reviewban és az Ecotone-ban láttak napvilágot.
Weboldala: vanessajchan.com
Instagram / x: vanjchan


Idézetek a könyvből

„Egy narancssárga tetős kis házban laktak, ami szép nem volt ugyan, ám roppant praktikus. És mégis, elviselhetetlen elégedetlenséget érzett. Minden reggel ott állt a forró konyhában, és lágytojást készített a férjének és a gyerekeinek. Feketekávét töltött kis bádogbögrékbe, mosollyal az arcán, néha még dúdolgatott is. De miközben főzött, énekelt, és végezte a házimunkát, a csendes családi boldogság kis világát szimulálva, arról fantáziált, hogy a tojásokat a férje fején töri fel, és forró kávét löttyint a gyerekei arcába. Valósággal émelygett a szégyentől. Nem tudta, mikor, miért és hogyan következett be benne ez a változás – nem tudta, hogyan szedje össze magát.”

„Hát nem minden ember jó és rossz egyszerre?”

„Cecily és Fudzsivara kezdettől fogva egy olyan világról beszélgettek, ahol az ázsiaiak maguk dönthetnek a jövőjükről – egy olyan világról, ahol a társadalmi státusz nem annak számolgatását jelenti, hogy az embert hány kézfogás választja el egy fehértől. Egy ilyen szövetség németek és olaszok között, akik óriási előrelépést tettek a britek visszaszorításának irányába, ráadásul Japán részvételével, amelynek vezetői megfogadták, hogy felszabadítják Ázsiát a brit elnyomás alól, mindezt valós lehetőséggé tenné.”

„Fudzsivara 1934-ben, a monszun idején lépett be Cecily életébe – úgy rontott be, mint egy fákat felkorbácsoló, elsöprő erejű trópusi vihar széllökése.”

„És voltak pillanatok, amelyek beárnyékolták a gyerekei jövőjét illető reményeit. Az a nap, amikor a hatéves Jujube kipirult arccal és tágra nyílt szemmel érkezett haza, az ölébe vette a kisöccsét, Abelt, és addig rikoltozta a fülébe, hogy „CI-VI-LI-ZÁ-LAT-LAN”, amíg Abel is sikítani kezdett, aztán sírni, szürke szeme fénylett, mint egy mocsár felszíne. – Jujube! – kiáltott rá döbbenten Cecily. – Hol tanultad ezt? – valósággal sokkolta, hogy ilyen csúf szót hall egy ilyen kisgyerek szájából. – A tanárok az iskolában mondták, hogy mind azok vagyunk! Ezért jöttek el egészen idáig egy hajón, hogy segítsenek rajtunk! És ezért kell nekünk templomba járni, hogy a jóisten lássa, hogy meg vagyunk reformálva!”

„Mesélt a fiáról, aki hetekkel a születése után meghalt, és hogy egy kapcsolat, az ő kapcsolata, nem élhette túl ezt a fájdalmat. Cecily hallotta, hogy a férfi máskor szenvtelen hangja megremeg, hogy nyel egyet. Jóval a történtek után jött rá, hogy ez volt az a pillanat, amikor minden ellenállása megszűnt. Úgy érezte, a férfi sebezhetősége lopott kincs, hogy minden, amit ő, Cecily ezentúl tenni fog, törlesztés lesz azért az egyetlen, megtört pillanatért, amit látni engedett neki.”

„Évekkel később Cecily megpróbálta felidézni annak az éjszakának a részleteit, amikor a férfi felfedte előtte a kilétét. Vajon zümmögtek a szúnyogok? Telihold volt, vagy félhold? Meleg volt, vagy hűvös? Képtelen volt visszaemlékezni. Csak annyit tudott, hogy a férfi nyilván tudatában volt, hogy már lehántotta róla a felszínt, feltárta az érzékeny rétegeket, előkészítette a terepet. Miközben férje a hitvesi ágyban hortyogott, Bingley elárulta, hogy ő voltaképpen Fudzsivara. A kiejtése más lett, most már száraz, japán akcentusú angolsággal szólt hozzá, és Cecily megtudta, hogy valójában a japán császári hadsereg katonája, arról álmodik, hogy Ázsia az ázsiaiaké lesz, egy olyan világról, ahol nem mindig a fehérek győznek.”

„És ahogy titkos éjszakai társalgásaik folytatódtak, Cecily rájött, hogy ő is el tud képzelni egy britektől visszavett világot, egy olyan jövőt, ahol ő, a gyerekei és az ő utódaik is többek lehetnek észrevétlen, megszokott kellékeknél.”

„Jujube hallott már a vigasznőkről. A nankingi mészárlás után a japánok megpróbálták megakadályozni a tömeges nemi erőszakot a megszállt területeken. Ahelyett, hogy a katonáknak megengedték volna, hogy végigjárják a városokat és falvakat, a nőket a „vigaszállomásokra” vitték, ahol a katonák kielégíthették a vágyaikat. Jujube először dupla melltartót kezdett hordani, hogy minél laposabbnak tűnjön. De hamarosan megtudta, hogy a toborzók a fiatalabb, még pubertás előtt álló lányokat részesítik előnyben, mert ők nem kapálóznak annyit, és nem esnek teherbe. A toborzók, ezek a durva katonák, végigjárták a környéket, és bedörömböltek az ajtókon. „Guniang – ordították. – Hozzátok ki a kislányokat!”

„Egyenes út vezetett innen a házukig, legfeljebb húsz perc gyalog, de a sötétség beállta után a japán katonák járták az utcákat, hogy összefogdossák azokat, akik megszegik a nyolc óra utáni kijárási tilalmat. Jujube megtöltött egy vödröt, és belemártotta a szakadt, szürke felmosórongyot. Sietve dolgozott, a karja is belefájdult, amikor egy halk, ismerős hang szólalt meg.

– Jövök iskola után. Gondoltam, talán segítségre van szükség, hogy ne késsen. A kijárási tilalom miatt – hallotta Takahasi urat.”

„Koromsötét lett, mire végeztek a felmosással. Jujube piros bőrszíjas órájára pillantott – tíz perc múlva nyolc. Az órát a szüleitől kapta ajándékba, amikor pár éve színjelesre vizsgázott a gimnáziumban, persze már az iskola sem létezett. Az iskoláját, ahogy sok más brit alapítású intézményt a városban, a japán hadsereg vallatóközponttá alakította át. Valahányszor elment mellette, érezte a lehúzott redő- nyök résein át kiszivárgó vér és verejték savanyú bűzét. Fudzsivara tábornok már kiküldte a katonáit járőrözni az utcákra. Mindenkit, akit gyanúsnak találtak – elég volt egy nem kellően alázatos meg- hajlás, egy pimasz tekintet –, bevitték a kihallgatóközpont nyirkos szobáinak egyikébe, és addig verték, amíg ki nem csikartak belőle egy vallomást – bármilyen vallomást. A japánok érkezésekor apja, a birodalom hű lojalistája, azt mondta nekik, hogy a britek visszatérnek, és kiűzik innen a japán söpredéket. De a remény elszállni látszott, miután hat hónappal a megszállást követően az apját egy átalakított fémlemezgyárba vezényelték munkára, ahol éles, frissen vágott fémdarabokat kellett rakodni. Az apja keze most sebhelyekkel volt tele, a torkából reszelős, nem szűnő köhögés tört fel, és dacos kiállása már csak emlék volt. Az apja most Hirohito császár fényképét hordta a tárcájában, hogy bizonyítsa a japánok iránti hűségét, és ha meglátott egy katonát, olyan mélyen hajbókolt, hogy a feje kis híján a földet súrolta. Jujube szemében ez igazi hazaárulásnak tűnt.”

„Mostanában mindenki keveset mosolygott. Jujube mindig szorosan összeszorította az ajkát – Jasmin azon töprengett, vajon emlékszik-e egyáltalán arra, hogyan kell mosolyogni.”

„Amióta Abel eltűnt, az anyja, aki addig folyton fecsegett és zsémbelt – az időjárásról, a családról, a gyerekei lustaságáról, a gyereknevelés nehézségeiről a háború alatt, a szomszédról, aki fel- bosszantotta azzal, hogy hagyta a rühes kutyáját az utcán kóborolni, és így tovább –, már nem beszélt. Amikor Jasmin az anyjára nézett, érezte a belőle áradó mélységes szomorúságot, amely apró tűként fúródott mindenkibe, akivel találkozott. És Jasmin anyja hetente egyszer összeszorított foggal fogta az ollót, és lenyírta Jasmin haját. A kislány még most is minden alkalommal sírt.”